„A világ álom s én alszom benne...csendesen,örökre.”
A fiú felemelte nehéz hátizsákját,még egyszer visszanézett és határozott léptekkel elindult.
Tudta,érezte,hogy itt az idő,most már nincs visszaút...
Ahhoz képest,hogy talán egész életében erre az elindulásra várt,nem rendült meg.
Úgy csukta be maga mögött az ajtót,mint mindig,amikor elindult szürke hétköznapjain hosszú,magányos sétáira...
Az évek lassan teltek,az emberek jöttek mentek az életéből és a fiú még ha néha volt is mellette valaki akkor is magányos volt...
Ma már tudta,amit más nem tudott,vagy nem akart tudni,látta azt amit más nem látott,vagy nem mert látni,és csak egyetlen álomnak élt:a Világot álmodta,s azt,hogy végre ő is boldog...
Elindult,a városon keresztül,mely élte a maga mindennapi,nyüzsgő életét,s mely nem törődött azzal,hogy a fiúnak el kellett indulnia…
A fiú sem törődött a várossal,amely lassan elmaradt mögötte,zaja elhalkult a messzeségben.
Zajtalanul ment,haladt előre a fiú,még a megeredő eső sem állította meg,ő csak ment rendületlenül.
Az úton néha felnézett a csillagoktól kivilágított,tiszta égre és eszébe jutottak azok,akiket oly nagyon szeretett,s akik ha szerették volna nem bántották volna meg őt;a kamaszkora viharos évei mikor a kisgyermekből hirtelen felnötté érett,ő ki megmaradt gyereknek most is;a barátok,akik oly sokat jelentettek,de kik szép lassan elmaradoztak mellőle,…fájdalmas,vagy szelíd álomképekként szálltak alá a messzi csillagokból az égbe néző fiúra.
De most ezek mind elmaradtak mögötte...
Hüvős agusztusi szél fújt,lassan az alkony félhomálya borult a tájra.
A fiú mégis levetette a bűn képzeletbeli kabátját,melyet már ahogy megszületett erre a világra,hordott.
Aztán lassan,egyenként kibújt minden érzelemi ruhadarabjából.
Már nem érezte a szomorúságot,mely eddig szinte abroncsba szorította testét.
Mezítláb,tiszta szívvel s tele reményekkel haladt a lebukó Nap irányába,közben magában mosolygott a fiú...de az emberek nem láthatták ezt.
S abban a pillanatban,mikor a nap teljesen lebukott a nyugati égbolton,megértett mindent.
Megértette,hogy az idegen világ,melyben élt,az emberek,aki mellett ott állt,a barátok,tört szívű édesanyja,az örömök és bánatok,a nyüzsgő város,a végtelen szomorúság,a szél,a lebukó nap,s végül önmaga:mindezek egy végtelen álomszínház szétfoszló díszletei,egy megfoghatatlan és nevetséges lét kísértetalakjai.
S ahogy a lenyugvó nap hullot alá az égbolton,úgy hullott térdre a fiú is,elmerült gondolataiba,hogy felébressze az egyetlen embert aki őt megálmodja már 3 hónap óta...Egy új ember született és az a fiú meghallt,akár a többi ember széles e világon.
Azóta sodródok tovább,még visz a remény,de úgy tünik mindhiába...
Sötét felhők alatt loholok utánad Élet,de mindig elmaradok...
Vigyél magaddal,vigyél jó messzire,a végtelenség földjére vagy a nagy semmi közepére,csak ne még érezzem hogy ennyi,eljött a vége.
