Elfáradtam

Ránk borult a hideg éjszaka.
A szoba őrjítő sötétségében mindenki magára maradt szorongásaival, fáradtságával,problémáival.
Súlyos ez a csend,csak a néha elhalkuló állandó horkolás zaja szakítja meg.
Így megy ez szinte minden éjjel...s belefáradtam.
Igen,elfáradtam a sok gonoszság,rossz indulatúság,igazságtalanság láttán.

Mélységes szomorúság ömlik el rajtam,beárad a szememen,elönti tekintetem,lassú könnycseppekkel átitatja lelkemet akár a szivacsot. Behunyom a szemem,ízlelem a bennem keletkező homályt.
Minden erőmet megfeszítve próbálom összeszámolni az eltelt nappalokat,számolni az éjszakákat,de hiába...mintha végtelen lenne az idő.
Próbálom elkergetni az emlékeket...
26 éves vagyok,még megengedhetem magamnak,hogy kiválasszam mi az amit vállalok s mi az mit úgymond elhajítok,amit kitörölhetek az életemből.
Játszok a gondolatokkal...
Nem tudtam,hogy amit tettem egész életemben csupán csak tévedés volt.

Még ha jót is akartam néha,mégis minden rosszul sikerült. Szerettem volna én is egy olyan életet,hol minden nap öröm élni és ha nem is nagyon szeretnek,de az egyedül maradástól ne kelljen féljek.

S most magányos mégis a szívem...fullasztó érzést ad ez a hiány...
A hajnal dereng már,elviszi a homályt.

Nemsokára a most még halvány holdvilágot gyengéd sugarú napfény követi,s egy újabb nap kezdődik el.

A határtalan tér,az álom világ most még gyöngéden átkarol,ott hol minden kezdet egyben a mulandóság is,de reggel emlékeimet elfáradt testem mégis őrizve takarja a rideg külvilág kíváncsi szemétől.

Tweet