Hans C. Andersen:A kis gyufaárus lány

Kegyetlen hideg volt,hullott a hó és már sötétedett;az esztendő utolsó napját mutatta a naptár.
A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat,hajadonfőtt és mezít­láb.
Amikor elindult hazulról,még volt papucs a lábán,de annak nem sok hasznát vette,mert a papucs nagy volt,igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -,s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott,egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs.
Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta,majd bölcsőnek használja,ha megházasodik,a másikat pedig meg se találta a szegény kislány.
Mezítláb járta hát az utcákat,és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg.
Rongyos kis kötényét összefogta:egy halom kénes gyufa zörgött benne,egy skatulyát meg a kezében szorongatott.
Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját,egy szál gyufát se vettek tőle,és alamizsnát se adott neki senki:Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább;szívsza­kasztó látvány volt szegény.
Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödő,hosszú szőke hajára,de nem is gondolt vele.
Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az utcára,hiszen ünnep volt,szilvesztereste.
A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében.
Behúzódott egy zugba,egy kiszögellő ház sarka mögé,s maga alá húzta csupasz lábát.
Ott még jobban didergett,majd megvette az isten hidege,de hazamenni nem mert,hiszen egész nap egy garast se keresett,s az apja biztosan veréssel fogadná.
Különben otthon se jobb,padlásszobájukban farkasordító hideg van,a tető hasadékain besüvít a szél,hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.
Már egészen meggémberedtek a kis ujjai.
De jó lenne egy szál gyufa,csak egyetlenegy szál!
Ha kihúzna egyet a skatulyából,odadörzsölné a falhoz,s meggyújtaná,a lángjánál megmele­gít­hetné a kezét!
Végre rászánta magát,s meggyújtott egy szálat.
Milyen vidáman sercent,s hogy lobogott a lángja!
Fényes volt és meleg,mint a gyertyaláng,s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét.
Csodálatos láng volt az!
A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte,mintha szép réztetejű,rézcsövű vaskályha előtt ülne - olyan jó volt nézni a tüzet,olyan jólesett melegedni mellette!
Már a lábát is kinyújtotta,hogy átjárja a meleg,de abban a pillanatban kilobbant a gyufaláng,eltűnt a vaskályha,s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében.
Elővett egy másik gyufát,meggyújtotta.
Odahullt a fény a falra,tenyérnyi világosságot vetett rá,s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg:a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába.
Hófehér terítővel letakart,nagy asztal állt odabenn,finom porcelán edények csillog­tak rajta,s a közepén aszalt szilvával meg almával töltött sült liba illatozott.
S ami a legcsodá­la­tosabb volt:a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból,s késsel-villával a hátában,bukdá­csolva indult a kislány felé.
De jaj,megint ellobbant a gyufa lángja,s nem látszott más,csak a puszta,hideg fal.
Újabb gyufát gyújtott:fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott,még szebbet,ragyogóbbat,mint amit karácsony este a gazdag kereskedő szobájában,amikor belesett az üvegajtón.
Ott ült a fa alatt,s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén,a tarka díszecskéket,amiket eddig csak kirakatban láthatott.
Már nyújtotta a kezét,hogy levegyen egyet,de akkor megint kihunyt a csepp láng,és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett,föl egészen az égig,s ott csupa tündöklő csillag lett belőle.
Egyszer csak kivált közülük egy,s lehullott;ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen.
- Valaki meghalt! - mondta a kislány;emlékezett rá,hogy a nagyanyja,az egyetlen,aki jó volt hozzá,s aki már rég meghalt,egyszer azt mondta: „Valahányszor lehull egy csillag,egy lélek áll az isten színe elé."
Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz,s egyszerre nagy világosság támadt körülötte.
A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja,és szelíden,hívogatóan nézett le kis unokájára.
- Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány.- Nagyanyó,vigyél magaddal!
Tudom,hogy itt hagysz,ha a gyufa végigég,eltűnsz,mint a meleg kályha meg a sült liba,meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa!Ne hagyj itt,nagyanyó!
És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát,hogy marassza a kedves nagyanyót;a sok gyufa olyan fényességet árasztott,mintha a nap sütött volna.
A nagyanyó sohasem volt ilyen szép,ilyen erős.Karjára emelte a kislányt,s felemelkedett vele;magasra,igen magasra,ahol nincs hideg,éhség,félelem,ahol csak öröm van és fényesség.
A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben:kipirult arca mosolygott,de élet már nem volt benne,megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek új esztendő reggelén,körülötte egy halom gyufás skatulya és sok-sok elégett gyufaszál.
- Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek.
Nem tudta senki,mennyi gyönyörűséget látott,s milyen fényesség vette körül,amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.

Karácsony-akkor és most

Nagyon messze a bársonyos hó fátyla mögött mintha a házunk mellett levő kis templom karácsonyi templomozásra hívogató harangszavát hallanám és a pislogó gyertya félhomályában gyermek arcom elmosódott képe tűnik fel.
Magam előtt látom amint fehér papírra,kopott hegyű,szürke ceruzával inkább felrajzoltam mind írtam néhány betűt,amit aztán dobogó szívvel az ablakba tettem,hogy majd az angyal elvigye és teljesítse kívánságomat.
Az angyalok(akik természetesen a szüleim voltak)el is olvasták,majd "elvitték magukkal" a dőlt betűkkel összefirkált papirost,persze titokban.
E módszerrel sikerült bennem a várakozás izgalmát a maximumig fokozni...minden nap áradoztam szüleimnek a vágyaimról.
És mit is akartam kapni ajándékba?
Talán elektromos vasutat vagy távirányítós autót és sok-sok édességet?
Nem is emlékszem már,de mindegy,hogy mire is vágytam...akkor még nem tudhattam gyerekfejjel mi is az igazi érték,mi a szeretet.
Karácsony este van most is.
Egyedül írogatok a szobában,körülöttem néma csend,amikor hirtelen felhangzik a "Csendes Éj"jól ismert dallama...
Könnyes szemmel a fehér papírra írom gondolataimat,vágyaimat...talán egy angyal most a szeretet ünnepén teljesíti kívánságaimat:
Szeretném,hogy lecsillapodjanak a zaklatott lelkek,a haragvó szívek megbéküljenek és a hétköznapok borús gondolatai eltűnjenek.
Szeretném,hogy a szívemben és a többi embertársam szívében békesség,megértés,valamint türelem honoljon.
Szeretném,hogy a csillogó gyertyalángocskák melegéből erőt merítve erősítsük meg a bizalmunkat és a hitünket,mert akkor bármi sikerülhet.
ÁLDOTT BÉKÉS KARÁCSONYT MINDENKINEK !

A karácsony


Szobám közepén díszes fenyőfa
Bodító mámorba ringat illata.
Rajta a sok szép gömb csillogva
Táncot járnak a szaloncukrokkal.

Kint bársony hótakaró fedi a tájat
Életre kelti gyermeki vágyaimat.
A szeretet ünnepe kopogtat ajtómon
Ő a rég várt vendégem,a karácsony !

Karácsonyi gondolatok


 A ma már szeretet ünnepének is nevezett karácsony az év egyik legszebb és legfontosabb ünnepe,melynek a közeledtével mindannyiunkban fokozódik a várakozás izgalma.
Fontosnak látom,hogy komolyan vegyük a karácsonyt,hisz olyan világban élünk,ahol alig van különbség ünnep és hétköznap között,mert folyamatosan dolgoznak az emberek...nincs megállás csak a folytonos rohanás.
Jó lenne ha a dolgos hétköznapokat felváltja az ünnepi készülődés,az egymásra figyelés időszaka.
Minden ember másként éli meg ezt az ünnepet,de a karácsony arról szól,hogy kitárjuk szívünket s szeretetet adunk családunknak és más embertársainknak.
Úgy hiszem,hogy könnyebben menne az emberiség egységes összetartása a SZERETET által ha tapasztalatainkat, reménységünket, keserűségünket, sebeinket és eredményeinket mások hasznára gyümölcsöztetnénk.
Szeretném,hogy ne azt lássuk,hogy az idén talán kevesebb ajándék került a fa alá,mert ez az ünnep nem az ajándékról,hanem az ajándékozásról,a családról,barátokról és a szeretetről szól.
A világ bármely pontján lehetsz,a legnagyobb ajándék önmagában az,ha családoddal együtt ünnepelhetsz.
Bár magam vagyok,egyedül egy idegen országban,idegen emberek között,tudom,hogy valaki gondol rám és aki lélekben velem együtt ünnepel.
Karácsonykor senki nincs egyedül,mert a szeretet,akár a fehér hópelyhek által alkotott téli takaró,betakarja a várost,az országot,sőt az egész vílágot,hogy kitárt szívünket megtőltse melegséggel!

A bohóc

Az egyik neves ideggyógyász rendelőjében megjelenik egy külsőleg ápolt, jól öltözött és kiegyensúlyozott férfi.
Pár mondat után azonban az orvos észrevette,hogy a nyugalom mélyén,gyökerező levertséget és szomorúságot takar.
A specialista nagy gonddal végezte a vizsgálatot és a beszélgetés végén egyszerű szavakkal így szólt a beteghez: 
-Miért nem megy el ma este a cirkuszba,mert ha nem tudná,ma lesz az első előadás a városban!
Műsoron van egy híres bohóc is,akiről azt állítják,hogy a fél világot megnevettette már.
Mindenki róla beszél,mert egy különleges egyéniségről van szó.
Meglátja jót fog tenni.
A rendelőben lévő férfi hirtelen felzokogott és szomorúan így szólt:
-Az a bohóc én vagyok.

A 3 gyertya


Volt egyszer három  kis gyertya. 
Békességben éltek egymás mellett,a lángjuk mindig erőteljesen lobogott.
Ezek a Szeretet,a Hit és a Remény égő lángjai voltak. 
Egyszer aztán a Szeretet gyertyájának fénye megingott:
-Az emberek semmibe vesznek,nem is törődnek velem,a Szeretettel.
Nem látják,nem érzik mennyire fontos vagyok,számukra.
Fölösleges égnem.- mondta a gyertya,majd hirtelen elaludt.
Mellette a két gyertya fényesen lángolt tovább,lángjuk ékesen ragyogott a sötétségben.
Másodjára a Hit szólalt meg:
-Az emberek nem törődnek velem se,a Hittel.
Semmiben sem hisznek,nem is tudják mennyire fontos a Hit.
Fölösleges égnem.- mondta,majd társát követve elaludt a Hit gyertyája is.
Egyedül égett hát a remény gyertyája.

Egy kisgyerek szaladt oda hozzájuk,és megrémülve látta,hogy már csak 1 gyertya ég.
Elkeseredve sírni kezdett.
-De hát nektek örökké égnetek kell !Miért nem égtek ?! - kérdezte zokogva.
-Én még égek,- szólalt meg halkan,alig sutogva a Remény.- És ameddig én lángolok,a lángommal meggyújthatjuk a másik két gyertyát is...
Az ember,ahogy ez a kisgyerek is csak tiszta s  Reménnyel tele szivvel gyújthatja ujra lángra a Hitét és a Szeretetét.

Talán egy nap,az emberiség is megtanulja,hogy a Szeretet,a Hit és a Remény mindennél fontosabb ezen a világon !

Félelem


Egy férfi éjszakai sétája közben megcsúszott egy sziklán.
Tudta,hogy alatta egy nagyon mély szakadék húzódik,és attól tartva,hogy több száz métert zuhanhat lefelé,megkapaszkodott egy ágban,amely a szikla fölé nyúlt.
Éjszaka volt,korom sötét,nem is látott mást,csak a feneketlen szakadékot. Kiabálni kezdett,a kiáltása visszhangzott,de senki sem hallotta meg.
Elképzelhetö micsoda szenvedést állt ki ez az ember egész éjszaka.
Minden pillanatban ott várta a halál...a kezei lassan elgémberedtek,alig tudta tartani az ágat...
Aztán feljött a Nap,a férfi ijedten letekintett,és ekkor hirtelen elnevette magát:nem is volt alatta szakadék...

Tíz centiméterrel alatta állt egy sziklapárkány,ami elég nagy volt.
Pihenhetett volna egész éjszaka,akár ki is alhatta volna magát,de igy az egész éj egy rémálom volt az ember számára. 

A saját tapasztalatom alapján elmondhatom nektek:a félelem nem mélyebb pár centiméternél.
Ma már csak rajtam múlik,hogy továbbra is az "ágon"akarok-e csimpaszkodni és az egész életemet rémálommá változtassam,vagy inkább elengedjem az ágat,hogy végre a saját lábamra álljak.
Nincs mitől félnem,azt hiszem!

Csak veled valóság

Szerintem ide már nem is kellene írnom semmit,hisz a kép önmagátol is beszél...

Reggel


Kora hajnali félálmombol hirtelen felriadok...álmatlanul fetrengek az ágyban.
Bámulom a szoba menyezetét s nem jön,hogy elhigyem,hogy még mindig itt vagyok...
Körülöttem megtört lelkű,nehéz sorsú emberek halk szuszogása hallatszik,de sehogy sem tudják betölteni a szoba nyomasztó csendjét,ami egészen be a lelkemig hatol.
Könnyes szemmel elgondolkozok...s nem tudom,hogy mit csináljak.
Változtatni kellene valamit...de úgy érzem nincs erőm hozzá.
A napok lassan telnek,fáradtnak érzem magam...s nem tudom mit hoz a holnapi nap.
Álmos fejembe jönnek-mennek a gondolatok...de sajnos nem is igazán tudom miről tudnék most írni...csak érzem,hogy szavakba kellene önteni a gondolatokat,érzéseket...de valahogy ma ez sem megy.

A jelenben élek


A jelenben élek,ez lelkem otthona,
De félelmeim eljuttattak a pokolba.
Bennem az élet bús álmokat ültet,
Oly sötéten a szívembe merülnek.
  
Inkább az álmom lett már a hazám,
Ami kicsit megfolyt minden éjszakán. 
Mindig megriadok a jövő láttán,
És erre nincs is gyógyír talán.

Az igaz szavakat nem is hallom, 
Mert csak hazudnak nekem,tudom 
A gyűlölet régóta él a lelkemben, 
Könyörgöm ezért,hogy vége legyen.

A nagy utazás


„A világ álom s én alszom benne...csendesen,örökre.”
A fiú felemelte nehéz hátizsákját,még egyszer visszanézett és határozott léptekkel elindult.
Tudta,érezte,hogy itt az idő,most már nincs visszaút...
Ahhoz képest,hogy talán egész életében erre az elindulásra várt,nem rendült meg.
Úgy csukta be maga mögött az ajtót,mint mindig,amikor elindult szürke hétköznapjain hosszú,magányos sétáira...
Az évek lassan teltek,az emberek jöttek mentek az életéből és a fiú még ha néha volt is mellette valaki akkor is magányos volt...
Ma már tudta,amit más nem tudott,vagy nem akart tudni,látta azt amit más nem látott,vagy nem mert látni,és csak egyetlen álomnak élt:a Világot álmodta,s azt,hogy végre ő is boldog...
Elindult,a városon keresztül,mely élte a maga mindennapi,nyüzsgő életét,s mely nem törődött azzal,hogy a fiúnak el kellett indulnia…
A fiú sem törődött a várossal,amely lassan elmaradt mögötte,zaja elhalkult a messzeségben.
Zajtalanul ment,haladt előre a fiú,még a megeredő eső sem állította meg,ő csak ment rendületlenül.
Az úton néha felnézett a csillagoktól kivilágított,tiszta égre és eszébe jutottak azok,akiket oly nagyon szeretett,s akik ha szerették volna nem bántották volna meg őt;a kamaszkora viharos évei mikor a kisgyermekből hirtelen felnötté érett,ő ki megmaradt gyereknek most is;a barátok,akik oly sokat jelentettek,de kik szép lassan elmaradoztak mellőle,…fájdalmas,vagy szelíd álomképekként szálltak alá a messzi csillagokból az égbe néző fiúra.
De most ezek mind elmaradtak mögötte...
Hüvős agusztusi szél fújt,lassan az alkony félhomálya borult a tájra.
A fiú mégis levetette a bűn képzeletbeli kabátját,melyet már ahogy megszületett erre a világra,hordott.
Aztán lassan,egyenként kibújt minden érzelemi ruhadarabjából.
Már nem érezte a szomorúságot,mely eddig szinte abroncsba szorította testét.
Mezítláb,tiszta szívvel s tele reményekkel haladt a lebukó Nap irányába,közben magában mosolygott a fiú...de az emberek nem láthatták ezt.
S abban a pillanatban,mikor a nap teljesen lebukott a nyugati égbolton,megértett mindent.
Megértette,hogy az idegen világ,melyben élt,az emberek,aki mellett ott állt,a barátok,tört szívű édesanyja,az örömök és bánatok,a nyüzsgő város,a végtelen szomorúság,a szél,a lebukó nap,s végül önmaga:mindezek egy végtelen álomszínház szétfoszló díszletei,egy megfoghatatlan és nevetséges lét kísértetalakjai.
S ahogy a lenyugvó nap hullot alá az égbolton,úgy hullott térdre a fiú is,elmerült gondolataiba,hogy felébressze az egyetlen embert aki őt megálmodja már 3 hónap óta...Egy új ember született és az a fiú meghallt,akár a többi ember széles e világon.
Azóta sodródok tovább,még visz a remény,de úgy tünik mindhiába...
Sötét felhők alatt loholok utánad Élet,de mindig elmaradok...
Vigyél magaddal,vigyél jó messzire,a végtelenség földjére vagy a nagy semmi közepére,csak ne még érezzem hogy ennyi,eljött  a vége.

Emberek


Ti érdekes,furcsa lények,
Úgynevezett Emberek
Mindig csodáltalak titeket,
De soha meg nem értettelek.

A sárba tiporjátok az életet,
Nem becsülitek az értéket.
Imádjátok a felületességet,
Unjátok az egyszerűséget.

Hazugság,irigység,gyűlőlet
Egymást ezért megölitek.
Háború,éhség és politika
Nektek ez csak jó móka.

És mi az,hogy szeretet?
Ezt ti nem is ismeritek.
Inkább vakon ítélkeztek
Más ember társaitok felett.

Nincs meg az akaratotok
Megváltoztatni a sorsotok,
Csak mindig siránkoztok,
De soha nem imádkoztok.

Ti átkozott,öntelt elevenek!
Egyszer itt jártam köztetek.
Kerestem az utat felétek,
De kőkemény a szívetek.

Hiába nyújtottam nektek
Barátságból a kezemet,
Rám soha nem figyeltetek
Mellettem tovább léptetek.

Loholtam utánatok emberek,
De ti elfordítottátok fejeteket.
Most már megismerhettelek,
Titeket megváltoztatni nem lehet.

Szomorúan lehajtom a fejemet
Szégyenlem,hogy ember lehetek!

Kár

Hol van az álmom,mi életem értelmét adta?
Hol van már a kéz,mi a segítséget nyújtotta?
Csak egy esélyt adtam magamnak,hogy éljek,
De nagyon csúful átvágott az élet…
                          
   Egy esélyt melyet az élet megátkozott
Tévedéseim miatt a sárba hajított.
Gyötröd szívemet,a testem nem kiabál
Néma kiáltások között csodákra vár.

 Tükörbe nézek,a titkok halkan hívnak,
A zárt ajtó mögül,hova álmaim elbújtak.
Csalogatnak a titokzatos ismeretlenbe
Megnyugvást ígérő áhított végtelenbe.
Ma már nem nevetek,egy pillanatot keresek,
Lecsukott szemmel a koporsómba fekhessek.
Ott nincs átok csak áldott halál és vége már
Meghalok,ti sirattok,de minek?hiszen kár.

Hiány

Még el sem kezdődött,máris véget ért
Te meg is hoztad helyettem a döntést.
El sem akarom hinni,minden megváltozott
A torz Világ gúnyos arca rám mosolygott.
Te úgy érezted már a végére értünk,
S hiába minden mit az elején reméltünk.
Tőlem elfordultál,
Egy másik utat választottál,
S ez vérző sebként fáj.
Látszólag határozottan,végig kigondoltad
Hazudtál is,hisz játszottuk a színdarabodat
De emlékedet testem mégis őrizve takarja,
S ha valaki haldokló szívem felnyitja
Lehet,csalatkozni fog
Hisz szeretni már nem tudok.
Meglepődsz de ez is én vagyok,
Ki már veled nem lehetek boldog.
Megismerhettél,de kissé megkéstél
Szívem melegségétől megijedtél,
De míg társam lesz a magány,
Fullasztó érzés marad a hiány.

Mikor...


Mikor a szíved csak bánattal van tele,
Mikor nem csenget meg soha senki se,
Mikor sötét felhők borulnak életedre,
Mikor kiket szeretsz,nem jutsz eszükbe.

Mikor már életedbe lassan belefáradsz,
Mikor hited gyöngül,sőt ellene támadsz,
Mikor a magányod ijesztően rád szakad,
Mikor kérdéseidre választ a csend sem ad.
Mikor már verítékig hajszoltad magadat,
S később rádöbbentél,hogy kihasználtak.

Mikor beléd sajdul ez a rideg valóság,
Mikor életednek sem látod már hasznát,
Mikor magad kínlódsz,láztól meggyötörve
Óh,lélek ne csüggedj,ne pusztulj bele!

Az álom


Sápadtan pislákol a hold,az eső esik és lassan telik az idő.
A csend hosszú,nyomasztó perceiben szinte fél álomba merülök...
Semmit nem tehetek,hogy széttörjem a magányt,nincs hozzá erőm.
Ágyamban forgolódva vigaszt keresek emlékeimben... Próbálok a múltra gondolni,de csak undor fog el.
Nem tudom kitölteni az emlékezetemben keletkezett űrt... Úgy érzem a szobámban hideg van.
Kimegyek az utcára,hogy egy séta és dohányzás közben gondolkodjak kicsit.
Megállok...csak a Föld forog mozdulatlanságom körül.
Az utcát nézem,a járokelöket,a város felett úszó szürke eget...
Úgy nézek az emberekre mint aki felméri méltok-e a bizalmamra...
Nem szolok semmit,elfordítom a fejemet,mosoly suhan át arcomon.
Nem volna szabad lebecsülni az embereket,ezt már igazán tudhatnám!
Megvont vállal tovább lépek,de pár lépés után hirtelen zuhanni kezdek...

Menthetetlenül zuhanok egy magas szikla fal tetejéről egy kútba,a mély kút vízébe.
Talán mintha örülnék neki,hogy belezuhanhatok a vízbe,egészen belemerülök a hideg víz simogató selymébe. Pár másodperc múlva nyugtalanság lesz úrrá rajtam... Végtelen a víz...
Mindenütt jéghideg víz vesz körül,megtelik a szám,a tüdőm.
Akárhogy is próbálom,semmit nem tehetek ellene. Szükségem van arra,hogy éljek,egyszerűen csak teljes erőmből éljek.
Hogy életbe maradjak a valóság természetes világához kellene elússzak,de nincs erőm.
Lassan fuldoklom,levegő után kapkodva felriadok.
Elszundíthattam...az az érzésem támad,mintha csak álmodtam volna.
Ez az érzés egyre csak nő,úgy hatalmasodik el fáradtságtól gyötört testemen.
Lassan megnyugszom,magamra találok...
Ismét azzá válok aki voltaképpen minden ember:a kudarcok és győzelmek valós de hosszú folyamatának terméke.
A lidérces félálomtól megborzongva elgondolkodok a sötét éjszakában,amely mintha soha nem akarna véget érni...
Némán felteszem a kérdést:Mit üzennek az álmok nekünk?

Elfáradtam

Ránk borult a hideg éjszaka.
A szoba őrjítő sötétségében mindenki magára maradt szorongásaival, fáradtságával,problémáival.
Súlyos ez a csend,csak a néha elhalkuló állandó horkolás zaja szakítja meg.
Így megy ez szinte minden éjjel...s belefáradtam.
Igen,elfáradtam a sok gonoszság,rossz indulatúság,igazságtalanság láttán.
Mélységes szomorúság ömlik el rajtam,beárad a szememen,elönti tekintetem,lassú könnycseppekkel átitatja lelkemet akár a szivacsot. Behunyom a szemem,ízlelem a bennem keletkező homályt.
Minden erőmet megfeszítve próbálom összeszámolni az eltelt nappalokat,számolni az éjszakákat,de hiába...mintha végtelen lenne az idő.
Próbálom elkergetni az emlékeket...
26 éves vagyok,még megengedhetem magamnak,hogy kiválasszam mi az amit vállalok s mi az mit úgymond elhajítok,amit kitörölhetek az életemből.
Játszok a gondolatokkal...
Nem tudtam,hogy amit tettem egész életemben csupán csak tévedés volt.
Még ha jót is akartam néha,mégis minden rosszul sikerült. Szerettem volna én is egy olyan életet,hol minden nap öröm élni és ha nem is nagyon szeretnek,de az egyedül maradástól ne kelljen féljek.
S most magányos mégis a szívem...fullasztó érzést ad ez a hiány...
A hajnal dereng már,elviszi a homályt.
Nemsokára a most még halvány holdvilágot gyengéd sugarú napfény követi,s egy újabb nap kezdődik el.
A határtalan tér,az álom világ most még gyöngéden átkarol,ott hol minden kezdet egyben a mulandóság is,de reggel emlékeimet elfáradt testem mégis őrizve takarja a rideg külvilág kíváncsi szemétől.

Szavak nélkül


Te nézel rám s én téged nézlek
Szavak nincsenek csak a lélek.
Pillantásunk sok mindent elárul,
Minden mondanivalónk kitárul.

Egyűtt halk homályba lépünk,
Nem szólalunk meg,nem félűnk
Csupán egymás szemébe nézünk
S szavak nélkűl is mindent értünk.

Érzem sóhajtásod és lelked moraját.
Te hallod szívverésem heves ritmusát
Ezt az érzést álmodtam sok éven át,
Ez a szeretet,ami egy életen karol át.

A Boldogság

"...a BMSZKI és a Menhely Alapítvány művészeti pályázatán október hónapban A boldogság c. írása harmadik díjat kapott."(Boros Györgyi-Budapest,2009.nov.19.)

Egy nappal a szűletésnapom útán ízlelgettem számban a félbenhagyott mondatokat,a ki nem mondott szavakat,s úgy tünik mintha csak tegnap kezdtem volna el az életemet...
Egyedül vagyok...a szobámat őrjítő sőtétség és csend tölti be.
Érzem a magány torz vigyorát egész létemben...
Gondolataim elkalandoznak,s elkezdem kisöpörni emlékeim közül az álmatlan éjszakákat,a halk sóhajokat,a hangos kiáltásokat,melyekkel hívtalak...
Ma már el akarom hinni,hogy talán holnap betoppansz végre az életembe,TE a rég várt Boldogság,ezért nyitva hagyom az ajtót,és úgy teszek mintha nem is érezném a hideget,a közelgő telet...
Ma úgy teszek,mintha nem is lennél olyan távol...
Csendes mosolyba öltözöm és remélem,csak én hallom a szívem őrült ritmusát...
Ha most belépnél,tárt szívem ajtaján,elhinném,hogy őszinte a mosolyod,hiszen te sosem hazudnál.
Elhinném,hogy már nem fáj semmi,és hogy újra van célom,van újra friss levegőm,hogy éljek...
Csendben ülnék melletted,hallgatnálak,csukott szemmel szívnám magamba a még soha nem érzett illatod,talán még az idő kerekét is megállítanám s a pillanatot fénylő drágakőbe zárnám,hogy örökre legyél ékszerem...
A telefon hirtelen megcsőrren,én ősszerezzenek...
Belepillantok a tükörbe,nem is veszem észre,hogy több ráncot varrt arcomra a várakozás,több szálat festett fehérre hajamban az idő...
Eljátszom az előbbi gondolataimmal,de a levegő egyre hűvősebb...gyors léptekkel kőzeledik a tél.
Mosolyruhám levetem,szívem is visszatér a megszokott ritmusához...
Az ajtót lassan,szomorúan becsukom,már nem melegít át a képzelet...!

 

All rights reserved