Csak a szemébe izzót a tűz, a fiatalsága és a fájdalom tüze.
Befogadtam hát, bár már akkor éreztem, hogy teljesen sose lesz az enyém, hisz hajtja az ösztöne, hajtja a vágya...az álma, hogy egy szerető otthonra találjon.
Etettem, itattam, nevelgettem, segítettem rajta amit tudam és próbáltam óvni, hisz annyira megszerettem.
Ártatlan arcal mosolygott rám, pedig lelke sebekkel volt tele.
Bántották mindenhol, ahová betévedt, kihasználták, az élettől csak ütéseket kapott.
Szeme fakult a sok könnytől, mégis hajtotta az ösztön, csak ment elöre, próbált törtetni, pedig szíve félelemmel volt tele.
Félt mindentől és mindenkitöl.
Félt mindentől és mindenkitöl.
Félt minden újtól, a bizonytalan jövőtöl.
Mindig jött ha éhes volt és fáradt és én megprobáltam ápolni lelkének sebeit, a szívemben mindig meleg otthon várta...
Jaj, de hányszor ejtettem sebet a lelkén én is!
Dühöngtem, üvöltöztem, és még jobban megijesztettem...
Magam sem tudom miért, de egyszer megütöttem.
Egy újabb, mély lelki sebet okoztam neki, ami már örökre megmarad...
A külvilág engem is bosszantott...
Hallottam másokat, akik megkérdezték: - Mit szeretsz ebbe a korcsba?
Te nálla jobbat érdemelsz -mondták- nem lesz a tiéd soha, örökre csak bizonytalan kóborló marad !
Hallottam másokat, akik megkérdezték: - Mit szeretsz ebbe a korcsba?
Te nálla jobbat érdemelsz -mondták- nem lesz a tiéd soha, örökre csak bizonytalan kóborló marad !
Nem érdekelt más véleménye...nekem csak ő kellett.
De elkezdett ő is ellenem fordulni, marni kezdtük egymást...sebei lelkemben begyógyulni nem tudtak, most is égnek és sajognak.
Már sokszor elment, elhagyott engem...aztán visszajött és én mindig visszafogadtam őt.
Most is elment, hátha jobb gazdit talál, hátha ott majd jobban szeretik, hátha megtalálja a rég álmodott kényelmes otthont.
Pedig, szerettem én, hiába volt néha lázadó és megviselt a bizalmatlansága, nekem mégis ő volt a mindenem...de túl kevés voltam neki.
Bár tarthatnám kezembe, mint egy elhagyott plüss macit, és simogatnám örökre.
Most már védeném minden gondtól, bajtól, de már késő...nem tehetem, hisz szabad, mert szabadnak született és nem kényszeríthetem, hogy szeressen.
Ő döntött, újra elment, ősszetörte a szívemet, elvitte az álmaimat, a boldogságomat...csak a szomorú könnyek maradtak, és a lelkemben egy végtelen űr.
Talán ő is kóborol valahol, magányosan, egyedül, ahogy nélküle én...
Ő döntött, újra elment, ősszetörte a szívemet, elvitte az álmaimat, a boldogságomat...csak a szomorú könnyek maradtak, és a lelkemben egy végtelen űr.
De talán megtalálta végre az igazi boldogságot, a szerető családot...
Érzem amit érez, érzem illatát, tudom mit gondol, gondolom mi történik vele, pedig nem az enyém már !
Tweet
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése