Szerintem ide már nem is kellene írnom semmit,hisz a kép önmagátol is beszél...
Tweet
Reggel
Kora hajnali félálmombol hirtelen felriadok...álmatlanul fetrengek az ágyban.
Bámulom a szoba menyezetét s nem jön,hogy elhigyem,hogy még mindig itt vagyok...
Körülöttem megtört lelkű,nehéz sorsú emberek halk szuszogása hallatszik,de sehogy sem tudják betölteni a szoba nyomasztó csendjét,ami egészen be a lelkemig hatol.
Könnyes szemmel elgondolkozok...s nem tudom,hogy mit csináljak.
Változtatni kellene valamit...de úgy érzem nincs erőm hozzá.
A napok lassan telnek,fáradtnak érzem magam...s nem tudom mit hoz a holnapi nap.Álmos fejembe jönnek-mennek a gondolatok...de sajnos nem is igazán tudom miről tudnék most írni...csak érzem,hogy szavakba kellene önteni a gondolatokat,érzéseket...de valahogy ma ez sem megy. Tweet
A jelenben élek
De félelmeim eljuttattak a pokolba.
Bennem az élet bús álmokat ültet,
Oly sötéten a szívembe merülnek.
Inkább az álmom lett már a hazám,
Ami kicsit megfolyt minden éjszakán.
Mindig megriadok a jövő láttán,
És erre nincs is gyógyír talán.
Az igaz szavakat nem is hallom,
Az igaz szavakat nem is hallom,
Mert csak hazudnak nekem,tudom
A gyűlölet régóta él a lelkemben,
Könyörgöm ezért,hogy vége legyen.
Tweet
A nagy utazás
„A világ álom s én alszom benne...csendesen,örökre.”
A fiú felemelte nehéz hátizsákját,még egyszer visszanézett és határozott léptekkel elindult.
Tudta,érezte,hogy itt az idő,most már nincs visszaút...
Ahhoz képest,hogy talán egész életében erre az elindulásra várt,nem rendült meg.
Úgy csukta be maga mögött az ajtót,mint mindig,amikor elindult szürke hétköznapjain hosszú,magányos sétáira...
Az évek lassan teltek,az emberek jöttek mentek az életéből és a fiú még ha néha volt is mellette valaki akkor is magányos volt...
Ma már tudta,amit más nem tudott,vagy nem akart tudni,látta azt amit más nem látott,vagy nem mert látni,és csak egyetlen álomnak élt:a Világot álmodta,s azt,hogy végre ő is boldog...
Elindult,a városon keresztül,mely élte a maga mindennapi,nyüzsgő életét,s mely nem törődött azzal,hogy a fiúnak el kellett indulnia…
A fiú sem törődött a várossal,amely lassan elmaradt mögötte,zaja elhalkult a messzeségben.
Zajtalanul ment,haladt előre a fiú,még a megeredő eső sem állította meg,ő csak ment rendületlenül.
Az úton néha felnézett a csillagoktól kivilágított,tiszta égre és eszébe jutottak azok,akiket oly nagyon szeretett,s akik ha szerették volna nem bántották volna meg őt;a kamaszkora viharos évei mikor a kisgyermekből hirtelen felnötté érett,ő ki megmaradt gyereknek most is;a barátok,akik oly sokat jelentettek,de kik szép lassan elmaradoztak mellőle,…fájdalmas,vagy szelíd álomképekként szálltak alá a messzi csillagokból az égbe néző fiúra.
De most ezek mind elmaradtak mögötte...
Hüvős agusztusi szél fújt,lassan az alkony félhomálya borult a tájra.
A fiú mégis levetette a bűn képzeletbeli kabátját,melyet már ahogy megszületett erre a világra,hordott.
Aztán lassan,egyenként kibújt minden érzelemi ruhadarabjából.
Már nem érezte a szomorúságot,mely eddig szinte abroncsba szorította testét.
Mezítláb,tiszta szívvel s tele reményekkel haladt a lebukó Nap irányába,közben magában mosolygott a fiú...de az emberek nem láthatták ezt.
S abban a pillanatban,mikor a nap teljesen lebukott a nyugati égbolton,megértett mindent.
Megértette,hogy az idegen világ,melyben élt,az emberek,aki mellett ott állt,a barátok,tört szívű édesanyja,az örömök és bánatok,a nyüzsgő város,a végtelen szomorúság,a szél,a lebukó nap,s végül önmaga:mindezek egy végtelen álomszínház szétfoszló díszletei,egy megfoghatatlan és nevetséges lét kísértetalakjai.
S ahogy a lenyugvó nap hullot alá az égbolton,úgy hullott térdre a fiú is,elmerült gondolataiba,hogy felébressze az egyetlen embert aki őt megálmodja már 3 hónap óta...Egy új ember született és az a fiú meghallt,akár a többi ember széles e világon.
Azóta sodródok tovább,még visz a remény,de úgy tünik mindhiába...
Sötét felhők alatt loholok utánad Élet,de mindig elmaradok...
Vigyél magaddal,vigyél jó messzire,a végtelenség földjére vagy a nagy semmi közepére,csak ne még érezzem hogy ennyi,eljött a vége.
Emberek
Ti érdekes,furcsa lények,
Úgynevezett Emberek
Mindig csodáltalak titeket,
De soha meg nem értettelek.
A sárba tiporjátok az életet,
Nem becsülitek az értéket.
Imádjátok a felületességet,
Unjátok az egyszerűséget.
Hazugság,irigység,gyűlőlet
Egymást ezért megölitek.
Háború,éhség és politika
Nektek ez csak jó móka.
És mi az,hogy szeretet?
Ezt ti nem is ismeritek.Inkább vakon ítélkeztek
Más ember társaitok felett.
Nincs meg az akaratotok
Megváltoztatni a sorsotok,
Csak mindig siránkoztok,
De soha nem imádkoztok.
Ti átkozott,öntelt elevenek!
Egyszer itt jártam köztetek.
Kerestem az utat felétek,
De kőkemény a szívetek.
Hiába nyújtottam nektek
Barátságból a kezemet,
Rám soha nem figyeltetek
Mellettem tovább léptetek.
Loholtam utánatok emberek,
De ti elfordítottátok fejeteket.
Most már megismerhettelek,
Titeket megváltoztatni nem lehet.
Kerestem az utat felétek,
De kőkemény a szívetek.
Hiába nyújtottam nektek
Barátságból a kezemet,
Rám soha nem figyeltetek
Mellettem tovább léptetek.
Loholtam utánatok emberek,
De ti elfordítottátok fejeteket.
Most már megismerhettelek,
Titeket megváltoztatni nem lehet.
Szomorúan lehajtom a fejemet
Szégyenlem,hogy ember lehetek!
Kár
Hol van az álmom,mi életem értelmét adta?
Hol van már a kéz,mi a segítséget nyújtotta?
Csak egy esélyt adtam magamnak,hogy éljek,
De nagyon csúful átvágott az élet…
Egy esélyt melyet az élet megátkozott
Tévedéseim miatt a sárba hajított.
Gyötröd szívemet,a testem nem kiabál
Néma kiáltások között csodákra vár.
Tükörbe nézek,a titkok halkan hívnak,
A zárt ajtó mögül,hova álmaim elbújtak.
Csalogatnak a titokzatos ismeretlenbe
Megnyugvást ígérő áhított végtelenbe.
Ma már nem nevetek,egy pillanatot keresek,
Lecsukott szemmel a koporsómba fekhessek.
Ott nincs átok csak áldott halál és vége már
Meghalok,ti sirattok,de minek?hiszen kár.
Hiány
Még el sem kezdődött,máris véget ért
Te meg is hoztad helyettem a döntést.
El sem akarom hinni,minden megváltozott
A torz Világ gúnyos arca rám mosolygott.
Te úgy érezted már a végére értünk,
S hiába minden mit az elején reméltünk.
Tőlem elfordultál,
Egy másik utat választottál,
S ez vérző sebként fáj.
Látszólag határozottan,végig kigondoltad
Hazudtál is,hisz játszottuk a színdarabodat
De emlékedet testem mégis őrizve takarja,
S ha valaki haldokló szívem felnyitja
Lehet,csalatkozni fog
Hisz szeretni már nem tudok.
Meglepődsz de ez is én vagyok,
Ki már veled nem lehetek boldog.
Megismerhettél,de kissé megkéstél
Szívem melegségétől megijedtél,
De míg társam lesz a magány,
Fullasztó érzés marad a hiány.
Mikor...
Mikor a szíved csak bánattal van tele,
Mikor nem csenget meg soha senki se,
Mikor sötét felhők borulnak életedre,
Mikor kiket szeretsz,nem jutsz eszükbe.
Mikor már életedbe lassan belefáradsz,
Mikor hited gyöngül,sőt ellene támadsz,
Mikor a magányod ijesztően rád szakad,
Mikor kérdéseidre választ a csend sem ad.
Mikor már verítékig hajszoltad magadat,
S később rádöbbentél,hogy kihasználtak.
Mikor beléd sajdul ez a rideg valóság,
Mikor életednek sem látod már hasznát,
Mikor magad kínlódsz,láztól meggyötörve
Óh,lélek ne csüggedj,ne pusztulj bele!
Az álom
Sápadtan pislákol a hold,az eső esik és lassan telik az idő.
A csend hosszú,nyomasztó perceiben szinte fél álomba merülök...
Semmit nem tehetek,hogy széttörjem a magányt,nincs hozzá erőm.
Ágyamban forgolódva vigaszt keresek emlékeimben... Próbálok a múltra gondolni,de csak undor fog el.
Nem tudom kitölteni az emlékezetemben keletkezett űrt... Úgy érzem a szobámban hideg van.
Kimegyek az utcára,hogy egy séta és dohányzás közben gondolkodjak kicsit.
Megállok...csak a Föld forog mozdulatlanságom körül.
Az utcát nézem,a járokelöket,a város felett úszó szürke eget...
Úgy nézek az emberekre mint aki felméri méltok-e a bizalmamra...
Nem szolok semmit,elfordítom a fejemet,mosoly suhan át arcomon.
Nem volna szabad lebecsülni az embereket,ezt már igazán tudhatnám!
Megvont vállal tovább lépek,de pár lépés után hirtelen zuhanni kezdek...
Semmit nem tehetek,hogy széttörjem a magányt,nincs hozzá erőm.
Ágyamban forgolódva vigaszt keresek emlékeimben... Próbálok a múltra gondolni,de csak undor fog el.
Nem tudom kitölteni az emlékezetemben keletkezett űrt... Úgy érzem a szobámban hideg van.
Kimegyek az utcára,hogy egy séta és dohányzás közben gondolkodjak kicsit.
Megállok...csak a Föld forog mozdulatlanságom körül.
Az utcát nézem,a járokelöket,a város felett úszó szürke eget...
Úgy nézek az emberekre mint aki felméri méltok-e a bizalmamra...
Nem szolok semmit,elfordítom a fejemet,mosoly suhan át arcomon.
Nem volna szabad lebecsülni az embereket,ezt már igazán tudhatnám!
Megvont vállal tovább lépek,de pár lépés után hirtelen zuhanni kezdek...
Menthetetlenül zuhanok egy magas szikla fal tetejéről egy kútba,a mély kút vízébe.
Talán mintha örülnék neki,hogy belezuhanhatok a vízbe,egészen belemerülök a hideg víz simogató selymébe. Pár másodperc múlva nyugtalanság lesz úrrá rajtam... Végtelen a víz...
Mindenütt jéghideg víz vesz körül,megtelik a szám,a tüdőm.Akárhogy is próbálom,semmit nem tehetek ellene. Szükségem van arra,hogy éljek,egyszerűen csak teljes erőmből éljek.
Hogy életbe maradjak a valóság természetes világához kellene elússzak,de nincs erőm.
Lassan fuldoklom,levegő után kapkodva felriadok.
Elszundíthattam...az az érzésem támad,mintha csak álmodtam volna.
Ez az érzés egyre csak nő,úgy hatalmasodik el fáradtságtól gyötört testemen.
Lassan megnyugszom,magamra találok...
Ismét azzá válok aki voltaképpen minden ember:a kudarcok és győzelmek valós de hosszú folyamatának terméke.
A lidérces félálomtól megborzongva elgondolkodok a sötét éjszakában,amely mintha soha nem akarna véget érni...
Némán felteszem a kérdést:Mit üzennek az álmok nekünk?
Elfáradtam
Ránk borult a hideg éjszaka.A szoba őrjítő sötétségében mindenki magára maradt szorongásaival, fáradtságával,problémáival.
Súlyos ez a csend,csak a néha elhalkuló állandó horkolás zaja szakítja meg.
Így megy ez szinte minden éjjel...s belefáradtam.
Igen,elfáradtam a sok gonoszság,rossz indulatúság,igazságtalanság láttán.
Mélységes szomorúság ömlik el rajtam,beárad a szememen,elönti tekintetem,lassú könnycseppekkel átitatja lelkemet akár a szivacsot. Behunyom a szemem,ízlelem a bennem keletkező homályt.
Minden erőmet megfeszítve próbálom összeszámolni az eltelt nappalokat,számolni az éjszakákat,de hiába...mintha végtelen lenne az idő.
Próbálom elkergetni az emlékeket...
26 éves vagyok,még megengedhetem magamnak,hogy kiválasszam mi az amit vállalok s mi az mit úgymond elhajítok,amit kitörölhetek az életemből.
Játszok a gondolatokkal...
Nem tudtam,hogy amit tettem egész életemben csupán csak tévedés volt.
Tweet
Minden erőmet megfeszítve próbálom összeszámolni az eltelt nappalokat,számolni az éjszakákat,de hiába...mintha végtelen lenne az idő.
Próbálom elkergetni az emlékeket...
26 éves vagyok,még megengedhetem magamnak,hogy kiválasszam mi az amit vállalok s mi az mit úgymond elhajítok,amit kitörölhetek az életemből.
Játszok a gondolatokkal...
Nem tudtam,hogy amit tettem egész életemben csupán csak tévedés volt.
Még ha jót is akartam néha,mégis minden rosszul sikerült. Szerettem volna én is egy olyan életet,hol minden nap öröm élni és ha nem is nagyon szeretnek,de az egyedül maradástól ne kelljen féljek.
S most magányos mégis a szívem...fullasztó érzést ad ez a hiány...
A hajnal dereng már,elviszi a homályt.
A hajnal dereng már,elviszi a homályt.
Nemsokára a most még halvány holdvilágot gyengéd sugarú napfény követi,s egy újabb nap kezdődik el.
A határtalan tér,az álom világ most még gyöngéden átkarol,ott hol minden kezdet egyben a mulandóság is,de reggel emlékeimet elfáradt testem mégis őrizve takarja a rideg külvilág kíváncsi szemétől.
