Mottó:
"A káoszban keress egy kezet, amelyet elérhetsz és megérinthetsz, és megfoghatsz, keress öt ujjat, amelyben megbízhatsz, és akkor egy pillanatra -de nem tovább, csak egy pillanatra- rend lesz a káoszban, nyugalom lesz, központja két összefonódott kéz.
Aztán a kezek széthullanak, és többé nem találják egymást, és visszatér a káosz, és rosszabb lesz, mint volt.
Megérinteni egy kezet a káoszban: ez a szerelem."
Az élet - most így érzem - csaknem elviselhetetlen.
Sorsfordító pillanatokban élek, mikor körülöttem minden reng és változik...
Hirtelen s váratlanul ért ez a változás.
Mintha már nem is valóság lenne,hanem csak az élet elképzelt játéka, vagy a bolond szívem az, ahol állandóan zeng és dúl a vihar,s mindig a változásban reménykedett.
A változás bekövetkezett és eljött az ideje: végre az indulataim is megpihennek.
Bízom abban, hogy egyszer hamuvá ég a lelkemben minden indulat,a szomorúság, a bosszúság, a féltékenység és a keserűség füstje, amely a szívemben terjeng.
Talán ez a változás elhozza a békét.
Aki ezt a változást hozta, olyan ember, aki igazán és mélyen változtatni tudott természetemen.
Ma már nem is tehetek mást, minthogy felállok a "szék" mellől, ami mellé estem, leporolom magam...kisebb nagyobb kétségbeesés és sírás után, és újraértékelem a körülöttem történteket.
Az biztos, hogy nehéz lesz, s nem tudom honnan lesz erőm hozzá, de ha már ezeken túlléptem, úgy érzem már nem foghat ki rajtam semmi.
Ma már nem is tehetek mást, minthogy felállok a "szék" mellől, ami mellé estem, leporolom magam...kisebb nagyobb kétségbeesés és sírás után, és újraértékelem a körülöttem történteket.
