Álarc nélkül...

Mostanában viszonylag keveset írok...Ennek többféle oka is van,az egyik,s talán a legfontosabb a tűnődés a Hogyan tovább ezután?kérdésen...

Ezenkívül volt számvetés az eddigi életemmel,a sikerekkel és sikertelenséggel...
A kudarcokat már nem is említeném,pedig az is volt elég,igazságos és igazságtalan egyaránt.
Elég sok nap telt el az utolsó írásom óta,de most már határozottan a billentyűzet felé hajolok és a fényes monitort bámulva,egyre szorgalmasabban kezdem nyomkodni a betűket,közben gondolataim sorra törnek elő emlékezetemből,és a monitoron végre életre kelnek ezek a gondolatok,emlékek,melyeket most szeretnék megosztani.

Talán ott kezdeném,hogy amióta az eszemet tudom,s mind a mai napig,sóvárgok a szeretetre,figyelemre...szükségem van rá,hogy erősen körülfogjon.
Később aztán rájöttem,hogy én egészen más vagyok mint a többi ember...

Eleinte próbáltam küzdeni ellene,de aztán beláttam,hogy ennek semmi értelme.

Elfogadtam hát magam olyannak,amilyen vagyok,csak a társadalom amiben élek nem akart,nem tudott elfogadni,ezért megpróbáltam mindig "normálisan" viselkedni,a társadalmi elvárásoknak megfelelni...

Már gyermekkorom óta a környezetem be akart szűkíteni a mindennapi élet standard kereteibe,most úgy érzem,hogy így eleve kudarcra ítélve életemet...

Szerény véleményem szerint ezek a sémák melyeket sok éve próbál már az egyház vagy valamilyen társadalmi hatalom az emberiségre ráerőszakolni,mára rég elavultak.

Ahogy teltek az évek én egy láthatatlan,betonnál keményebb védőfalat emeltem a szívem köré,áthatolhatatlan falat amelyen senki sem tudott áttörni,s így egy magam teremtette,hamis illúzióvilágban éltem...pedig én is,hittem s még hiszek egy őszinte szereteten,gyöngédségen,hűségen,és tiszteleten alapuló szerelmi kapcsolat fontosságában,értékében és szépségében,mert nincs szebb és maradandóbb két ember őszinte szerelménél,két testből együtt alkotott,teljes léleknél. 

Aztán elkezdődött a végtelen szerepjátékok,a mindig változó maszkok lézengése a szívemet őrző falak mögött...de csak magamat csaptam be.

Az igazi arcomat az elvárásoknak való megfelelés álarcai torzították...

Most,amikor lehullt rólam az álarc,a szereprongy és itt állok az igazság didergő mezítelenségében a mindent elringató gyermekkor világát nosztalgiázva,fellibben szemeim előtt minden ami gyerekként csak játék volt,s ami így felnőttként már nem csak gond és felelősség,hanem naponként megújuló értelme az életemnek.

Már nem a hamis illúziók tartanak fogva,hanem a valóság igazi világa,s lassan az életre érett férfiként várom az időt amikor a mesék és varázslatok helyett a valóságos lét fogódzóit igyekszek megtalálni.

Görcsbe szorult torokkal s könnyeim nehéz nyelésével tehetetlenül tudomásul veszem,hogy az évek gyilkos lesben állnak mögöttem,mellettem...
Az idő múlásával lassan elhagyom mindazt,ami felesleges és csak azt hordozom magammal a múltamból,jelenemből,amit fontosnak,lényegesnek tartok.
A múltból fölvillanó kínzó emlékeim,érzelmi-gondolati elemek mind kellékei a mának és már csak példa a jelen küzdelmeihez...
Olyan példa,amelyik morális erejével,s a már megszerzett bölcsességgel ad újabb tartást az egyre komolyabb feladatok megoldásához.
Azt,hogy mit hoz számomra a jövő még nem tudom,ígérgetni sem tudok,csak a fentiek valóságát vállalom,s adni a lelkem,aki vagyok és leszek...

Tweet