365

Olyan hihetetlennek tűnik,hogy 365 nap telt el az első blog bejegyzésem óta.

Akkor még nem is gondoltam arra,hogy talán egy év múlva is még mindig írni fogok...

Ma már több mint 100 írás olvasható,s több mint 1000 látogatója volt az oldalamnak!

Most így visszatekintve a múltba,úgy érzem,hogy egyre jobban fejlődök,mint az írás és gondolkodás szempontjából egyaránt.

Azon töprengek,hogy miért is kezdtem el blogot írni?!

Őszintén magam sem tudom,de cseppet sem bánom.

Eleinte gondolkodtam miről is írhatnék...aztán a lelkiállapotomtól függően születtek az írások.

Jól eső érzés volt,hogy megoszthattam a gondolataim,verseim,emlékeim,álmaim más embertársaimmal.

Sokáig szomorú és depressziós voltam,s ez hatással volt a blogra is.

Egy félresikerült öngyilkossági kísérlet után töröltem is az oldalt...amit később kicsit átdolgozva,új címmel újra aktiváltam.

Azóta a blogra teljesen kihatott a Szivárvány motívuma:a színek,az írások nyelve,témája,sőt még a címe is tartalmazza.

Sokan kérdeztétek már,hogy miért éppen a szivárvány...most elárulom,aki még nem jött rá.

A Szivárvány egy régi szimbólum,még a Bibliában is megjelenik,a vízözön után.

A szivárvány színes pompájában jelzi,minden eső után,hogy még van újabb kezdet.

Miután kijöttem a kórházból,rájöttem,hogy az én életem is újra kezdődött,s kaptam egy újabb esélyt...

A szivárvány is több színből áll,ahogy az én lelkivilágom is változó érzésekből épül fel...

Így hát az újra elkezdett blogom címe is "The Rainbow",azaz "A Szivárvány" lett.

Sok minden történt velem az elmúlt 365 napban...és sokat változtam kívülről is de leginkább belülről.

Akik közelebbről ismernek,azok tudják miről beszélek,de ez most hosszú is volna részletezni...

1 év után is szeretnék minél több írással jelentkezni,s ígérem amint tudok,és időm akad,nem hagyom cserben az oldal olvasóit,azaz titeket,kedves barátaim,akiknek ezúton is köszönöm a türelmeteket,figyelmeteket és továbbra is várom az ötleteiteket,észrevételeiteket,valamint a véleményeteket az új blog kinézetéről a szabyx83@yahoo.com e-mail címen!

Tweet

Tavaszi szél

"Örömmel értesítem, hogy a BMSZKI és a Menhely Alapítvány által kiírt művészeti pályázaton, április hónapban a "Tavaszi szél" c. írása második díjat kapott."

Boros Györgyi - Budapest, 2010. május 19.

Forró szél támadt a Földközi tenger felől...

Kellemesen megcsiklandozta a Cipruson napozó turisták hátát,átfújt Krétán,ahol beletúrt a görögök fekete fürtjeibe,aztán kedvesen simogatta a rómaiak vállát,majd zágrábi fiatalokkal incselkedve bezúdult Budapestre.

Tegnap még a sötét,hideg utcákon,ha nagyot sóhajtottak az emberek,leheletük felhőként úszott hosszan utánuk,de mára kristálytiszta lett a levegő.

Minden résből,repedésből kipárolog a tél,s mindenhonnan érezhető szikra pattan,bizsergető energia árad.

Én is úgy ébredek,mint gyermekkoromban,mintha a meleg,szerető,anyai kéz simított volna végig a homlokomon...

Szinte szilánkokra hasadt az ablaküveg,amint betört a szobába az éles napfény,hogy arcomon nyugodtan megpihenjen.

Ahogy szememről felszállt az álmosság,mint valami köd,jó nagyot nyújtózkodok az ágyban,és az egész testem megfeszül,megremeg a langyos áradástól ami elönti lelkemet.

Megjött a tavasz !21 fokot mutat a hőmérő...

Apró,kék felhőkkel kergetőzik a tavaszi szél,a távolból madarak lágy csicsergése hallatszik,s a lázba jött emberek kitárják házaik ablakát,hogy velem együtt élvezzék a rügyező fák bódító mámorba ringató illatát...

Elsétálgatok a Duna partra,s közben élvezem a friss pázsit üdeségét,melynek kellemes illata terjeng a levegőben.

A parton is végignyargal a perzselő szél,vetkőzteti az embereket.

A parkok padjai elzsúfolódtak,a teraszok megteltek,s mindenfelől az emberek nevetését,jókedvét,és elevenségét lehet látni,hallani...

Úgy tűnik,hogy ez a legszebb tavasz,amit idáig átéltem,mivel nem számítottam rá.

Olyan hirtelen és meglepetésszerűen történt az egész...

Egyetlen tavasz sem volt még ennyire illatos és a szél sem volt még soha ilyen pezsdítő.

Annyi fényt,színt,virágot és madarat hozott ez a tavasz...

A parton,gondolataimba merülve,úgy tekintek körbe,a tájra ami engem körülvesz,a valóságra mintha először látnám.

A szemem előtt a csodálatos természet újjászületik a maga varázslatos erejével...

Még órákon át hallgattam a Duna vízének ritmikus csobbanását,mint valami csodás költeményt,s későre járt amikor lassan elindultam haza.

Már minden mozdulatlan volt és csendes,a park kihalt.

A hold mintha csepegett volna,teljesen elárasztotta az éjszakát.

Hazaérve még órákon át hiába forgolódtam az ágyamban,nem tudtam elaludni.

A már rég várt tavasz érkezésének öröme pezsgett a véremben...

Tweet

Március 15.-ére

Ti gonosz emberek,szeretnétek a lelkembe furakodni és elvenni tőlem az egyetlent ami még éltet,a reményt!

Szeretnétek elhitetni velem,hogy itt már nincs jövő,hogy létem elérte a korlátokat,és most már innen csak a mélybe zuhanhatok...

A hétköznapjaimban csupa hihetetlen komor színekkel,és csak kevés logikával találkozok,az emberek nagy része inkább részeg tivornyáiban éli túl a napjait.

A félőrült,egymás torkának eső,hazug politikusok,a puszta létükért küzdő,porba süllyedt,szerencsétlen hajléktalanok,és a holnaptól félő,megriadt munkások vajon tudják,hogy mint léha gyermekek,mindent eltékozolva,már a "tarisznya" alján kotorászunk?

Látom a lepusztult,szemét hegyektől árnyékos fővárost ahol már mindent elrontottak,s szinte nincs tovább...

Nemcsak mint ember,hanem mint nemzet is,vajon tényleg már csak a végnapjainkat éljük? 

Ez várna ránk?

Valóban feléltük volna a mát és a holnapot?

Vajon tényleg,e lét vergődő szenvedéséből az egyetlen megváltás,a világ teátrális pusztulása,egy hatalmas tűz,mely tőlünk emberektől fertőtleníti meg a szent,magyar földet?

Tweet

Álarc nélkül...

Mostanában viszonylag keveset írok...Ennek többféle oka is van,az egyik,s talán a legfontosabb a tűnődés a Hogyan tovább ezután?kérdésen...

Ezenkívül volt számvetés az eddigi életemmel,a sikerekkel és sikertelenséggel...
A kudarcokat már nem is említeném,pedig az is volt elég,igazságos és igazságtalan egyaránt.
Elég sok nap telt el az utolsó írásom óta,de most már határozottan a billentyűzet felé hajolok és a fényes monitort bámulva,egyre szorgalmasabban kezdem nyomkodni a betűket,közben gondolataim sorra törnek elő emlékezetemből,és a monitoron végre életre kelnek ezek a gondolatok,emlékek,melyeket most szeretnék megosztani.

Talán ott kezdeném,hogy amióta az eszemet tudom,s mind a mai napig,sóvárgok a szeretetre,figyelemre...szükségem van rá,hogy erősen körülfogjon.
Később aztán rájöttem,hogy én egészen más vagyok mint a többi ember...

Eleinte próbáltam küzdeni ellene,de aztán beláttam,hogy ennek semmi értelme.

Elfogadtam hát magam olyannak,amilyen vagyok,csak a társadalom amiben élek nem akart,nem tudott elfogadni,ezért megpróbáltam mindig "normálisan" viselkedni,a társadalmi elvárásoknak megfelelni...

Már gyermekkorom óta a környezetem be akart szűkíteni a mindennapi élet standard kereteibe,most úgy érzem,hogy így eleve kudarcra ítélve életemet...

Szerény véleményem szerint ezek a sémák melyeket sok éve próbál már az egyház vagy valamilyen társadalmi hatalom az emberiségre ráerőszakolni,mára rég elavultak.

Ahogy teltek az évek én egy láthatatlan,betonnál keményebb védőfalat emeltem a szívem köré,áthatolhatatlan falat amelyen senki sem tudott áttörni,s így egy magam teremtette,hamis illúzióvilágban éltem...pedig én is,hittem s még hiszek egy őszinte szereteten,gyöngédségen,hűségen,és tiszteleten alapuló szerelmi kapcsolat fontosságában,értékében és szépségében,mert nincs szebb és maradandóbb két ember őszinte szerelménél,két testből együtt alkotott,teljes léleknél. 

Aztán elkezdődött a végtelen szerepjátékok,a mindig változó maszkok lézengése a szívemet őrző falak mögött...de csak magamat csaptam be.

Az igazi arcomat az elvárásoknak való megfelelés álarcai torzították...

Most,amikor lehullt rólam az álarc,a szereprongy és itt állok az igazság didergő mezítelenségében a mindent elringató gyermekkor világát nosztalgiázva,fellibben szemeim előtt minden ami gyerekként csak játék volt,s ami így felnőttként már nem csak gond és felelősség,hanem naponként megújuló értelme az életemnek.

Már nem a hamis illúziók tartanak fogva,hanem a valóság igazi világa,s lassan az életre érett férfiként várom az időt amikor a mesék és varázslatok helyett a valóságos lét fogódzóit igyekszek megtalálni.

Görcsbe szorult torokkal s könnyeim nehéz nyelésével tehetetlenül tudomásul veszem,hogy az évek gyilkos lesben állnak mögöttem,mellettem...
Az idő múlásával lassan elhagyom mindazt,ami felesleges és csak azt hordozom magammal a múltamból,jelenemből,amit fontosnak,lényegesnek tartok.
A múltból fölvillanó kínzó emlékeim,érzelmi-gondolati elemek mind kellékei a mának és már csak példa a jelen küzdelmeihez...
Olyan példa,amelyik morális erejével,s a már megszerzett bölcsességgel ad újabb tartást az egyre komolyabb feladatok megoldásához.
Azt,hogy mit hoz számomra a jövő még nem tudom,ígérgetni sem tudok,csak a fentiek valóságát vállalom,s adni a lelkem,aki vagyok és leszek...

Tweet