Mottó:
"Vége!
Nem reszket a kezem,
Míg leírom e szót,
Úgy áldom az órát,
A szép találkozót,
Mint most a búcsuzót."(Ady Endre)
2009.agusztus 17.-én otthonról elindultam.
Elindultam egy új élet felé, tele reményekkel...
Lehet életem legroszabb döntése volt,de éreztem, hogy muszály változtassak valamit, mert nem voltam boldog.
Teltek a napok, a hetek, a hónapok és semmi sem sikerült, minden tervem meghiúsult, álmaim csak álmok maradtak és a jobb lét reményének lángja is már csak halványan pislog.
Egyetlen örömöm, támaszpontom, boldogságom csak Ő volt.
Igen, a nagy Ő, mert úgy érzem, hogy ő volt az akit egész életemben kerestem.
Megtaláltam, de mivel nem vigyáztam eléggé rá, már nem az enyém, lehet örökre elveszítettem.
2009.október 6.-án ismerkedtünk össze, és kettönk között valami szép alakult ki...
A 8 hónap alatt sokszor megbántottuk egymást, összevesztünk, de mindig kibékültünk és iránta érzett szerelmem napról napra egyre csak nött.
Aztán lassan mindketten rájöttünk, hogy ez egy reménytelen szerelem...
2010.június 6.-án, újra elindulok, most megint haza, újra reményekkel tele...
Nem tudom, hogy helyesen döntöttem, de úgy érzem most is kell változtassak valamit, a mostani helyzeten, mert már itt sem lehetek boldog.
Most lezárult egy fejezet az életemből, de úgyanakkor egy újabb kezdődött el.
Összetört szívvel, szomorúan "menekülök" innen és remélem nem csalódok önmagamban, a döntésemben...
A hosszú úton bőven van időm gondolkodni és emlékeket felídézni.
Eszembe jut, milyen jó volt melletted lenni, mikor reggel egyűtt ébredtünk...
Ahogy néztem, mikor nyújtóztál egy nagyot, ásítottál és félálomban megöleltél, hozzám bújtál.
Kiszáradt száddal, gyengéden adtál egy puszit az arcomra és fülembe sugtad: -Jó reggelt!
Magam előtt látom, mikor kijössz a zuhany alól és vizes, félig pucér testeddel mögém állsz és a nyakamat puszilgatod, mikor én a reggelit csinálom.
Ott álltam melletted, mikor hozzád mentem, te megöleltél és elmesélted, hogy milyen volt a napod.
Melletted voltam, amikor álmosan ittad a kakaódat, miközben a TV- ben agybutító sorozatokat néztünk.
Hozzádbújtam, és éreztem, hogy biztonságot ad tested melegsége és lágysága.
Együtt nevettünk egymás butaságán és velem voltál akkor is, mikor valami fájt.
Magabiztosságom mellett eljátszodhattál egy kisgyereket, aki semmit sem ért, és tudom, hogy mennyire nagy szükséged van a szeretetre...
Néztem nap mint nap, ahogy lubickolsz, ahogy megmosod a fogad, ahogy felöltözöl, befújod magad a parfümöddel...
Együtt moziba, vidámparkba, de cirkuszba is elmentünk és hintázva eljátszodtuk a metrót is, újra meg újra.
Aztán egyszer mikor ott voltam nálad, csak néztelek...
Néztelek amikor felkeltél, de nem adtál puszit az arcomra, nem bújtál hozzám...
Én veled akartam lenni, de te már nem velem...
Potyogtak a könnyeim, de te nem mosolyogtál rám...csak némán, üres tekintettel néztél.
Hiába mondtam, hogy szeretem, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, ő már más mellett döntött...és szakított velem.
Az ajtó küszöbén álltam és félve kukucskáltam befelé, a fürdőszobába.
Végig néztem ahogy fogat mosol, s közben reménykedtem, hátha meggondolod magad és velem maradsz, de nem így lett.
Úgy szerettem volna minden este és reggel melletted lenni, egymás karjaiban elaludni és ébredni, hozzádbújni, arcodat gyengéden simogatni...de sajnos vége lett!
Nem tudtam elviselni a hiányodat, és minden nap arra gondoltam, hogy nem tudok, nem akarok nélküled lenni, és minden áldott nap nézni, hogy mit- miért- s hogyan csinálsz.
Eszembe jutott a múlt, és még sok más egyéb... ezért elhatároztam, hogy elmegyek.
Veled akartam lenni, még mindig szeretlek, de mégis útnak indultam...
Néztem szép, de szomorkás, barna szemeidet, hogy örökre emlékezhessek rájuk.
Fájdalmasan elbúcsúztam s türelmetlenül vártam...te nem tettél semmit, nem akadályoztál meg utamban.
Néztelek mikor kezembe adtad, leveledet s én halkan síros hanggal megköszöntem.
Lehajtott fejjel és kőnnyes szemmel búcsúztam tőled és Budapesttől, talán most örökre!
Engem most már a remény se boldogít és a szomorúság hátba vág.
Félek ettől az érzéstől, de most újra eluralkodott rajtam...
