Vasárnap hajnalban rideg sötétségbe szomorúlt a szobám...
A sötétben bújkálni kezd a lelkem, sebesen fut, probál menekülni emléked elöl, de elesik szüntelen.
Sír, és némán ordít annyira szomorú...
Egyedül semmivé válik, szertefoszlik, lassan elég szemeid tüzének lángoló emlékében.
Nem akartam, de így lett...
A szeretet, nagyon érzékeny, nagyon törékeny, olyan törékeny, mint egy rózsa.
Bármilyen apróság elpusztíthatja, mert a szeretet nem örök, ezért oltalmazni kell!
Te nem vigyáztad meg, látod?
Már nem úgy nézel rám, mint ahogy régen, szerelmes, odaadó szívvel és most ez lett a végzetem...
Már nem úgy nézel rám, mint ahogy régen, szerelmes, odaadó szívvel és most ez lett a végzetem...
Oh, Istenem, bocsásd meg a vétkem!
Úgy tenném amit már nem merek!...
Úgy tenném amit már nem merek!...
Tudom, el kell mennem végleg, mert megöl engem ez a bánat...
A gondolat, hogy már nem leszel, mély, fájó sebeket hasít szívembe, de talán így jobb lesz ezután...
Kőnnyes szemmel örökre búcsúzom tőled szerelmem, ezen a szomorú vasárnapon!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése