Az utolsó levél

Valahol a lelkem mélyén éreztem, hogy előbb-utóbb eljön ez az idő, amikor írásomnak ezt a címet fogom adni.
Az utóbbi napok megrázó eseményei mind intő jelek voltak számomra, hogy közeledik a befejezés...
Féltem is ettől a pillanattól mindig, mert nem tudom hogyan, de neked sikerült, hogy életem meghatározó részévé vállj, és a búcsúzás mindig nehéz.
A semmiből jöttél, megvigasztaltál, reményeket, álmokat, egy új életet adtál, aztán hazudtál, megbántottál, majd eldobtál, mint egy megúnt tárgyat.
Május 18.-án elhagytál és a csodás álom véget ért, mára csak a sok emlék maradt...
Nem kellett a színjáték, nem kellett a dráma, én csak egy kis szeretetre vágytam csupán, de te megtagadtad tőlem...
Mikor az életem hullámvölgyben volt, sokszor úgy éreztem, talán csak te vagy az egyetlen örömöm és az a tudat, hogy veled vagyok boldoggá tett.
Sok mindent köszönhetek neked...
Köszönök is neked mindent, amit adtál!
Az a baj, hogy az együtt eltöltött 8 hónap alatt túl mélyen szerettem beléd.
Gondolatom körülötted kering minden nap, s néha ugy érzem beleőrülök... 
Tudom, hogy hiányozni fogsz, mert szeretlek, de most mégis minden jót, egy jobb életet kívánok neked!
Többé már nem keresem ami elveszett, elment tőlem máshova, nem rohanok azután, ami nem lesz az enyém soha. 
Nem szállok szembe veled, beletörődök és mindenféle rossz emlékeimet mélyen szívembe eltemetve, a múltal megbékülve élem az életem.
Messze van még az életem vége, oly sok minden vár rám... 
Új jövő vár rád is, menj tovább és légy boldog nélkülem!
Csak néhány boldog óra, amit megtartok a szívemben...
Néhány boldog óra, ami már csak emlék... 
Te is emlékezz rám, és arra, hogy egyszer volt egy közös álmunk! 
Emlékezz majd, hogy mennyit nevettünk, de úgyanakkor egymás megbántásai miatt sokat is szenvedtünk, ne felejtsd el!
 Ha el is felejtesz majd engem, az jusson eszedbe, hogy nekem mindig szép emlék leszel, akármilyen rosszat is tettél.
Nem tudom, nélküled hogyan fogok élni tovább, még iszonyúan fáj, de remélem egyszer eljön életembe az a személy is, akinek nem az kell, hogy pénzem legyen, hanem én érdeklem.
Valaki, akinek számít, hogy a szemem örömtől, és nem a könnyektől ragyog.
Még fáj a szívem, mert olyan mély sebet kapott...
Fáj a gondolat is, mert csak rád gondolok és fáj ez az érzés, a szerelem, de most végleg megszüntetem, örökre a lelkem mélyére temetem!

Újabb szomorú vasárnap

Vasárnap hajnalban rideg sötétségbe szomorúlt a szobám...
A sötétben bújkálni kezd a lelkem, sebesen fut, probál menekülni emléked elöl, de elesik szüntelen.
Sír, és némán ordít annyira szomorú...
Egyedül semmivé válik, szertefoszlik, lassan elég szemeid tüzének lángoló emlékében.
Nem akartam, de így lett...
A szeretet, nagyon érzékeny, nagyon törékeny, olyan törékeny, mint egy rózsa.
Bármilyen apróság elpusztíthatja, mert a szeretet nem örök, ezért oltalmazni kell!
Te nem vigyáztad meg, látod?
Már nem úgy nézel rám, mint ahogy régen, szerelmes, odaadó szívvel és most ez lett a végzetem...
Oh, Istenem, bocsásd meg a vétkem!
Úgy tenném amit már nem merek!...
Tudom, el kell mennem végleg, mert megöl engem ez a bánat...
A gondolat, hogy már nem leszel, mély, fájó sebeket hasít szívembe, de talán így jobb lesz ezután...
Kőnnyes szemmel örökre búcsúzom tőled szerelmem, ezen a szomorú vasárnapon!

Kép maradsz

12 nap után, amikor reggel felébredek, érzem, hogy hiányzol. 
Ez a legnyomorultabb érzés, mikor hiányzik valaki! 
Körbenézek, nem értem mi van... fázik az üresség körülöttem. 
Minden kezd a helyére állni az életemben: a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás és a világhoz való viszonyom is lassan megváltozik. 
Csak éppen hiányzik valami... 
Kinyújtom a kezem, egy képet keresek tétova mozdulattal, egy képet, melyről mosolygó arcodat bámulom... 
Ebben a pillanatban kb. 6 751 643 600 ember él a világon... 
Vannak olyanok, akik csak hazudtak, hogy túléljék a hétköznapokat, mások pedig már szembesültek a fájdalmas igazsággal... 
Több mint 6 milliárd ember él a földön, több mint 6 milliárd lélek és nekem mégis csak egyetlen-egyre lenne szükségem. 
A képet nézve, most is úgy érzem, hogy remeg az egész testem, mintha hozzám érnél és mindenem beleborzong, mint amikor régen megérintettél... 
Ugyanúgy szeretnék melletted kelni, veled szeretkezni..., de mégsem lehetsz az enyém.
Gondolataimban ott van az a sok MIÉRT???...majd jön a végére egy PONT!
Emlékedet örökre a szívembe zárom, pedig az érzés valódi és még él, de tudom te már csak egy kép maradsz.

Hazudtál...

Miért hazudtál újra nekem?

Csak játszottál velem...


...de a játék ma véget  ért !
Keress más játszótársat !

Heinrich Heine:Bánat

Tudod mi a bánat?
Várni valakit ki nem jön el többé.
Eljönni onnan, hol boldog voltál,
S otthagyni szívedet örökké!

Szeretni valakit, ki nem szeret téged,
Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.
Kergetni egy álmot, soha el nem érni,
Csalódott szívvel mindig csak remélni!

Megalázva írni egy könyörgő levelet,
Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet.
Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak,
Rózsákat őrizni, mik elfakultak.

Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni,
Mással látni meg őt és utána fordulni.
Kacagni hamis lemondással,
Hazamenni, sírni könnyes zokogással.

Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat,
S imádkozni,
Hogy sose tudja meg
Mi is az a bánat.

A szív gyorsan elárulja önmagát,
De mást lát a két szemem,
Messze túl a könnyeken,
Hogy még mindig te vagy a mindenem.

Ha azt kérdezné tőlem most valaki,
Mondjam meg mit jelentesz nekem?
Tán büszkeségből azt felelném,
Semmit, csak múló szerelem.

Elmegyünk majd egymás mellett,
S a két szemed rám nevet.
Kacagva köszöntelek én is,
De hangom kissé megremeg.

Mosolygok az utcasarokig.
Aztán, hogy elfordulok,
Fáradt szememhez nyúlok,
S egy könnycseppet elmorzsolok.

A válás mindig nehéz,
De rosszul itélsz,
Nem bántam meg
Bárhogy is volt, nem bántam meg.

Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek.
Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett
És csak az maradsz,
Ki engem boldoggá tett.

Elmentél tőlem kedves,
S én hagytam, hogy menj csak el.
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar, engedni kell.

Mosolygott hozzá az arcom,
De mögé, már senki sem néz.
Játszani a közönyös embert,
Most látom csak míly nehéz.

Ha azt kérdezné most tőlem valaki
Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!
Egy pillanatra zavarba jönnék,
S nem tudnék szólni hirtelen!

S nagysokára mondanám halkan
Semmiség, csupán az életem.
S nem venné észre rajtam senki sem,
Hogy könnyes lett a szemem!

Epilógus

Mottó:
"Vége!
Nem reszket a kezem,
Míg leírom e szót,
Úgy áldom az órát,
A szép találkozót,
Mint most a búcsuzót."(Ady Endre)

2009.agusztus 17.-én otthonról elindultam.
Elindultam egy új élet felé, tele reményekkel...
Lehet életem legroszabb döntése volt,de éreztem, hogy muszály változtassak valamit, mert nem voltam boldog.
Teltek a napok, a hetek, a hónapok és semmi sem sikerült, minden tervem meghiúsult, álmaim csak álmok maradtak és a jobb lét reményének lángja is már csak halványan pislog.
Egyetlen örömöm, támaszpontom, boldogságom csak Ő volt.
Igen, a nagy Ő, mert úgy érzem, hogy ő volt az akit egész életemben kerestem.
Megtaláltam, de mivel nem vigyáztam eléggé rá, már nem az enyém, lehet örökre elveszítettem.
2009.október 6.-án ismerkedtünk össze, és kettönk között valami szép alakult ki...
A 8 hónap alatt sokszor megbántottuk egymást, összevesztünk, de mindig kibékültünk és iránta érzett szerelmem napról napra egyre csak nött.
Aztán lassan mindketten rájöttünk, hogy ez egy reménytelen szerelem...
2010.június 6.-án, újra elindulok, most megint haza, újra reményekkel tele...
Nem tudom, hogy helyesen döntöttem, de úgy érzem most is kell változtassak valamit, a mostani helyzeten, mert már itt sem lehetek boldog.
Most lezárult egy fejezet az életemből, de úgyanakkor egy újabb kezdődött el.
Összetört szívvel, szomorúan "menekülök" innen és remélem nem csalódok önmagamban, a döntésemben...
A hosszú úton bőven van időm gondolkodni és emlékeket felídézni.
Eszembe jut, milyen jó volt melletted lenni, mikor reggel egyűtt ébredtünk...
Ahogy néztem, mikor nyújtóztál egy nagyot, ásítottál és félálomban megöleltél, hozzám bújtál.
Kiszáradt száddal, gyengéden adtál egy puszit az arcomra és fülembe sugtad: -Jó reggelt!
Magam előtt látom, mikor kijössz a zuhany alól és vizes, félig pucér testeddel mögém állsz és a nyakamat puszilgatod, mikor én a reggelit csinálom.
Ott álltam melletted, mikor hozzád mentem, te megöleltél és elmesélted, hogy milyen volt a napod.
Melletted voltam, amikor álmosan ittad a kakaódat, miközben a TV- ben agybutító sorozatokat néztünk.
Hozzádbújtam, és éreztem, hogy biztonságot ad tested melegsége és lágysága.
Együtt nevettünk egymás butaságán és velem voltál akkor is, mikor valami fájt.
Magabiztosságom mellett eljátszodhattál egy kisgyereket, aki semmit sem ért, és tudom, hogy mennyire nagy szükséged van a szeretetre...
Néztem nap mint nap, ahogy lubickolsz, ahogy megmosod a fogad, ahogy felöltözöl, befújod magad a parfümöddel...
Együtt moziba, vidámparkba, de cirkuszba is elmentünk és hintázva eljátszodtuk a metrót is, újra meg újra.
Aztán egyszer mikor ott voltam nálad, csak néztelek...
Néztelek amikor felkeltél, de nem adtál puszit az arcomra, nem bújtál hozzám...
Én veled akartam lenni, de te már nem velem...
Potyogtak a könnyeim, de te nem mosolyogtál rám...csak némán, üres tekintettel néztél.
Hiába mondtam, hogy szeretem, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, ő már más mellett döntött...és szakított velem.
Az ajtó küszöbén álltam és félve kukucskáltam befelé, a fürdőszobába.
Végig néztem ahogy fogat mosol, s közben reménykedtem, hátha meggondolod magad és velem maradsz, de nem így lett.
Úgy szerettem volna minden este és reggel melletted lenni, egymás karjaiban elaludni és ébredni, hozzádbújni, arcodat gyengéden simogatni...de sajnos vége lett!
Nem tudtam elviselni a hiányodat, és minden nap arra gondoltam, hogy nem tudok, nem akarok nélküled lenni, és minden áldott nap nézni, hogy mit- miért- s hogyan csinálsz.
Eszembe jutott a múlt, és még sok más egyéb... ezért elhatároztam, hogy elmegyek.
Veled akartam lenni, még mindig szeretlek, de mégis útnak indultam...
Néztem szép, de szomorkás, barna szemeidet, hogy örökre emlékezhessek rájuk.
Fájdalmasan elbúcsúztam s türelmetlenül vártam...te nem tettél semmit, nem akadályoztál meg utamban.
Néztelek mikor kezembe adtad, leveledet s én halkan síros hanggal megköszöntem.
Lehajtott fejjel és kőnnyes szemmel búcsúztam tőled és Budapesttől, talán most örökre!
Engem most már a remény se boldogít és a szomorúság hátba vág.
Félek ettől az érzéstől, de most újra eluralkodott rajtam...
 

All rights reserved