május 2010 | Sz@byx Gondolatai

Kusza gondolatok

Ma reggel is fáradtan ébredek, mintha semmit nem aludtam volna.

Annyi minden jár a fejemben, össze-vissza keverednek a gondolataim...

Vajon a dolgok tényleg úgy történnek, ahogy éppen történnie kell?

Nem tudom, néha hajlok rá, hogy elhiggyem, néha meg lázadok, és nem akarom, nem tudom elfogadni.

Annyi minden van amit nem akarok és nem tudok elfogadni, de mégis vannak olyan dolgok amik felett nem lehet uralkodni, hisz velem kapcsolatosak, de rajtam kívülálló okok irányítják...

Mikor egyedül maradok, nem akarom, de mégis, mindig az a vége, hogy kergetőznek, gyötörnek a gondolatok...

Jó taktikát találtam ellene: folyton pakolásztam, tettem-vettem a szobában, de mostanra kifogytam az ötletből...

El kell foglalnom magam valami mással, mert a sok össze-vissza gondolat egyszerűen szétrobbantja a fejem,megőrjít...

A fejemben kellene először rendbe tenni a dolgokat, de azt nem tudom, hogyan kell.

Igyekszem, próbálom rendezgetni, de minél inkább rendezem, annál kuszábbak a gondolatok.

Most sem megy, nem is erőltetem, majd összeálnak azzá amivé akarnak, csak legalább aludni hagynának...

Egy ideje ugyanis élvezettel teszik tönkre az éjszakáimat.

Csendben, nagyon csendben azért be kell ismernem magamnak, hogy mindezt megérdemlem...

Aztán valahogy, mindent elfelejtek, de pár perc múlva kezdődik újra az egész.

Vége lehetne már...

Talán holnap, talán akkor sikerül, vagy mégsincs hozzá elegendő erőm?

Ahhoz sem, máshoz sem...

De ma valahogy ezt szeretném..

Lesz, ahogy lennie kell, másképp nem történhet....

Nem szeretném siettetni az időt, hisz az magától is rohan...

"A káoszban keress egy kezet, amelyet elérhetsz és megérinthetsz, és megfoghatsz, keress öt ujjat, amelyben megbízhatsz, és akkor egy pillanatra -de nem tovább, csak egy pillanatra- rend lesz a káoszban, nyugalom lesz, központja két összefonódott kéz.

Aztán a kezek széthullanak, és többé nem találják egymást, és visszatér a káosz, és rosszabb lesz, mint volt.

Megérinteni egy kezet a káoszban: ez a szerelem."

Az élet - most így érzem - csaknem elviselhetetlen.

Sorsfordító pillanatokban élek, mikor körülöttem minden reng és változik...

Hirtelen s váratlanul ért ez a változás.

Mintha már nem is valóság lenne,hanem csak az élet elképzelt játéka, vagy a bolond szívem az, ahol állandóan zeng és dúl a vihar,s mindig a változásban reménykedett.

A változás bekövetkezett és eljött az ideje: végre az indulataim is megpihennek.

Bízom abban, hogy egyszer hamuvá ég a lelkemben minden indulat,a szomorúság, a bosszúság, a féltékenység és a keserűség füstje, amely a szívemben terjeng.

Talán ez a változás elhozza a békét.

Aki ezt a változást hozta, olyan ember, aki igazán és mélyen változtatni tudott természetemen.

Ma már nem is tehetek mást, minthogy felállok a "szék" mellől, ami mellé estem, leporolom magam...kisebb nagyobb kétségbeesés és sírás után, és újraértékelem a körülöttem történteket.

Az biztos, hogy nehéz lesz, s nem tudom honnan lesz erőm hozzá, de ha már ezeken túlléptem, úgy érzem már nem foghat ki rajtam semmi.

Szeretlek...

Hiába szeretsz mást, s ő is akar téged.

Nem merem elhinni a puszta tényeket,

Szeretlek, egyszerűen csak szeretlek én.

Talán egyszer újra elindulsz felém...

Hogy engem fogsz szeretni, sose ígérd.

Szeretlek akkor is, ha már nincs miért.

Hát kívánom, legyen meg a te akaratod,

De úgy érzem, ebbe én belehalok.

Itt állok a gödör szélén, tehetetlenül, sírva

Ne engedj szerelmem, idő előtt a sírba!

Nem tudtam megadni, amit kellett volna...

Érthetetlen számomra, miért hiányzol annyira.

Játszodtam veled a reggeli nap sugarában,

S te mosolyogva húztál vissza az ágyba.

Holnaptól én csak neked akarok élni,

S a bizonytalan jövötől már nem félni!

Szeress vigyázva, ne a lelkemet megbántva.

Szeress, mert könny lesz egyszer az ára.

Jó voltam bohócodnak, de akarom újra,

Hogy jussunk a semmiből a mindenen túlra.

Mindez sajnos, csak hiú ábránd, az is marad.

Szívemhez közel még, de oly távol vagy...
Messze vagy, s legyek bárhol, még Szeretlek,

Minden éjjel álmaimban téged kereslek.

A csendes magány is szívembe költözik

S halkan, neved suttogom reggelig...

Amikor feltűnnek végre a hajnali fények

Fáradt testemből lassan kipárolog az élet.

Requiem egy fura szerelemért...

Pár hónapja egy aranyos kis cicát sodort felém az élet, félénk volt, szétszórt és oly elesett.

Csak a szemébe izzót a tűz, a fiatalsága és a fájdalom tüze.

Befogadtam hát, bár már akkor éreztem, hogy teljesen sose lesz az enyém, hisz hajtja az ösztöne, hajtja a vágya...az álma, hogy egy szerető otthonra találjon.

Etettem, itattam, nevelgettem, segítettem rajta amit tudam és próbáltam óvni, hisz annyira megszerettem.

Ártatlan arcal mosolygott rám, pedig lelke sebekkel volt tele.

Bántották mindenhol, ahová betévedt, kihasználták, az élettől csak ütéseket kapott.

Szeme fakult a sok könnytől, mégis hajtotta az ösztön, csak ment elöre, próbált törtetni, pedig szíve félelemmel volt tele.
Félt mindentől és mindenkitöl.

Félt minden újtól, a bizonytalan jövőtöl.

Mindig jött ha éhes volt és fáradt és én megprobáltam ápolni lelkének sebeit, a szívemben mindig meleg otthon várta...

Jaj, de hányszor ejtettem sebet a lelkén én is!

Dühöngtem, üvöltöztem, és még jobban megijesztettem...

Magam sem tudom miért, de egyszer megütöttem.

Egy újabb, mély lelki sebet okoztam neki, ami már örökre megmarad...

A külvilág engem is bosszantott...
Hallottam másokat, akik megkérdezték: - Mit szeretsz ebbe a korcsba?
Te nálla jobbat érdemelsz -mondták- nem lesz a tiéd soha, örökre csak bizonytalan kóborló marad !

Nem érdekelt más véleménye...nekem csak ő kellett.

De elkezdett ő is ellenem fordulni, marni kezdtük egymást...sebei lelkemben begyógyulni nem tudtak, most is égnek és sajognak.

Már sokszor elment, elhagyott engem...aztán visszajött és én mindig visszafogadtam őt.

Most is elment, hátha jobb gazdit talál, hátha ott majd jobban szeretik, hátha megtalálja a rég álmodott kényelmes otthont.

Pedig, szerettem én, hiába volt néha lázadó és megviselt a bizalmatlansága, nekem mégis ő volt a mindenem...de túl kevés voltam neki.

Bár tarthatnám kezembe, mint egy elhagyott plüss macit, és simogatnám örökre.

Most már védeném minden gondtól, bajtól, de már késő...nem tehetem, hisz szabad, mert szabadnak született és nem kényszeríthetem, hogy szeressen.
Ő döntött, újra elment, ősszetörte a szívemet, elvitte az álmaimat, a boldogságomat...csak a szomorú könnyek maradtak, és a lelkemben egy végtelen űr.