Hiányzik Budapest...
Várom már, hogy setáljunk a város kihalt utcáin, te, az örök csavargó életem és én.
Csak mi, két idegen lélek ugyanazon végtelen univerzumban bolyongva...
Hamarosan újra ajkamra leheli forró csókját, miközben két karja angyali szárnyként fonódik össze testemen.
Neki nem számít mennyire fáj, hogy hiányzik, s nem számít mennyire lehetetlen őt elfelejteni...
Én pedig egyszerűen képtelen vagyok ellenállni az érzéseimnek, és lenni őnmagam.
Nehéz hinni még tündermesékben, de minden nap felfedezek valami olyan dolgot, amit soha nem láttam, nem tapasztaltam...viszhangok folyosókon, melyek beszélgetéseinket suttogják, vagy épp nevét kiálltják.
Szürkületkor, mosolygó arcát látom az álmos napban, és féktelen vágy, varázslatos hangulat kerit hatalmába.
Minden olyan mintha soha nem mondtunk volna ki, hogy vége, mintha soha nem válltak volna el útjaink!
Talán ezért is rémiszt meg néha a visszautazás...
Azt sem tudom, hogy ezúttal mi fog lenni...
Szerintem egyre több lesz a mesélnivaló, és már kevésbé az együtt töltőtt idők varázsa .
De vajon mi meddig fogunk lenni?
Egy pillanatra, pár perc vagy néhány napig, ki tudja, de az álom itt még nem ér véget, mert amig te létezel, nem lehetek én.
Tweet
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése