Búsan gondolkodom ezen a hideg napon Bánatom lett kísérőm magányos utamon.
Érzem lassan porba hull az életem,
Nincs visszaút már,s nincs kegyelem.
Feledni akarok,mindent ami rossz volt
A lelkem olyan,mint a csillagos égbolt.
Fekete, s rajta egy csillag sem ragyog,
Rajta sebek égnek, nem fénylő csillagok.
Hajnalban, mikor négyet üt az óra
Lehajtom fejemet örök nyugalomra.
Behunyom szemem, ne lássam a világot
Csak így felejthetem el a sok bánatot.
Édesanyám ne hullasd könnyeid értem
Hidd el, jobb lesz életed nélkülem.
Nem okozok neked több szomorúságot,
Búcsúzok én, ki sokszor megbántott.
Töröld meg könnyes szemeidet,
Próbáld elfeledni gyermekedet.
Bocsásd meg, hogy ellened vétkezett
S intő szavaidon sokszor nevetett.
Nekem is fáj a búcsú, jobban mint neked
De kitépem szívemből a fájó emlékeket.
A halottak mezején az elhervadt virágok
Menedéket nyújtanak, mikor elfáradok.
Félelem tölt el, de csak megyek előre
Már nem érdekel a múlt s a jövő se.
Fekete koporsóban bársony gyászlepel
Takarja be testem, és egészen átölel.
Sűrűn esik az eső, talán az ég is sirat,
A csendes temetőben most ássák síromat
Elbuktam az élet útján, ami megkínzott
Távoztam álmodni, mit más megálmodott.
Szomorú vasárnap száz fehér virággal
